Minoshi Takeda
Hozzászólások száma : 2
Join date : 2013. Feb. 27.
 |  Tárgy: Minoshi Takeda  Csüt. Márc. 28, 2013 7:54 pm | |
| Amit tudni kell róla
Teljes név: Minoshi Takeda
Beosztás: Jounin/Tanár
Kaszt: Ninja
Faj: Ember
Nem: Férfi
Kor: 24
Felszerelés: -
Kinézet
Szőke középhosszú haja az égnek mered, abból egy nagyobb tincs áll ki, ami a fél homlokát enyhén kitakarja. Arca hosszúkás, ajkai és szemei vékonyak. Kicsi orra, fülei és az álla hegyes, ami még inkább tetézi fura és hátborzongató kinézetét, főleg ha ördögi mosolyra fakad. Többnyire fekete trikót és terepszín zöld nadrágot visel, egy fekete acélbetétes bakanccsal, akár valami katonaságban. Edzett testalkatú, magas, de viszonylag vékony alak, aki mozgásában határozottságot mutat.
Jellem
Eléggé rémes egy alak, mivel ha nem küldetés van, szinte mindig ordítozva beszél másokkal. Olyan jellem, mintha valami katonai kiképzőtiszt vagy hasonló beosztású vezető lenne. Határozott és magabiztos jellem, bízik a saját és társai képességeiben. Rendkívül intelligens és vezéregyéniség. Kiváló taktikai tanácsadó és jól képzett.
Előtörténet
Itt ülök a sötét sarokban, nedves és hideg falak között, ablakom nincsen, ahonnan egy kis fény szűrődhetne be. Ha valaki a kinti világból jönne be, az nem látna semmit, biztos kellene egy pár perc, amíg hozzá szokna a szeme a sötétséghez. Ki törhetnék a sötét magányból, de nem teszem! Már nincs sok hátra! Jönnek értem! Hallom őket! Kattan a zár és nyílik a cellaajtó. Néhány konohai ninja lép be rajta, pontosan hat jounin.
- Minsohi Takeda, a Hokage-sama hívat téged! – mondja az elöljáró.
Arcomra ördögi vigyor ül és feltápászkodom a sarokból, ahol eddig oly kényelmesen ültem. Térdem megroppan a rég végzett testmozgástól, de különösebb problémám nincsen.
- Már vártam ezt a pillanatot! – mondom megnyalva a számat, mint egy kiéhezett ragadozó, hiszen régóta nem ettem normális ételt.
Karomon a legújabb kifejlesztett bilincs, ami ezernyi fájdalmas kínzó szúrást tud okozni, ha ficánkolok, lábamon megerősített vastag láncok, amik szűk húszcentis lépéseket engedélyeznek. Vonulok a cellák folyosóján, ahol dübörögnek a foglyok távozásom hírére. Nem csoda, hiszen a legtöbbet én csuktam le, meg is gyűlt velük a bajom idebent, nem egyszer törtek nyugalmamra, de kicsit kikupáltam a bagázst és minden a helyére állt. Némelyikükre halálos pillantást vetettem, azok hátra hőköltek a rácsoktól. A jouninok négyen négyszöget zárnak be, míg egy hátulról biztosít, a másik pedig elől. Nem bíznak semmit sem a véletlenre, de ha tudnák, hogy könnyű szerrel kiszabadulhatok ebből a speciális bilincsből, akkor kicsit nagyobb őrizetet hoztak volna magukkal, vagy jobban odafigyelnének rám.
Kilépve a fényre lehunyom a szemem és lassanként nyitom ki, eleinte hunyorogva, majd összeszűkült tekintettel pásztázom a világot. Szinte semmit sem változott, mindig is így emlékeztem rá és ábrándoztam a sötét vermemben. Az egész utamat friss levegő, nem dohos és vizes szagú falak járják be, ráadásul néhány finom virág és étel illat is elillan az orrom alatt. Sokan távolról csak néznek, hogy elvezetnek, valószínűleg azt se tudják ki vagyok. Honnan is tudnák, hiszen ez egy új nemzedék már. Végül felvezettek a Hokage-hez és a szokásos formalitásokat elvégezték:
- Minoshi Takeda, Chuunin rangú elítélt, leült évek száma négy. Bűnei: Engedetlenségből kifolyólag elhalálozott három embere, amit elhalálozott apja iránti bosszúvágy vezérelt, így a háború idején a Föld országával kötött békeszerződés folyamatának a rendmegbontása. Az ítélet életfogytiglani börtönbüntetés.
- Minoshi Takeda, a vallomása szerint nem így történtek az események. Ön szerint egy titkos összeesküvéstől mentette meg az országot a csapatával. Így történt? – regéli hosszasan a bűneimet kiváltó okokat.
- Én csak azt tettem, ami helyes! – válaszoltam neki érzéketlenül.
- Eléggé hihetetlen a története, de ön szerint, ami még fokozza a szavahihetőségét, küzdenie kellett Iwagakure ninjáival is, és ön élte túl egyedül súlyos sebekkel az ütközetet. Az ép ész maga ellen szól, de… - tart egy kis hatásszünetet az öreg Sarutobi. – Van, aki bizonyítja ártatlanságát! – ekkor belép nem más, mint maga Iwagakure vezetője és egyik ninjája. - Eme ifjú segített Önnek megállítani a a támadást Konohagakure ellen, ami Iwagakure egy ninja osztaga szervezett, nem egyedül tette ezt a hősies cselekedetet! – folytatja már eléggé hangosan. – A férfi, Hitsugaya Arahiko, azért nem tudott tanúskodni eddig, mert kómában feküdt Iwagakure kórházában, de most bejelenthetem, hogy szabad ember és bocsánatot kérek Öntől, hogy a vádak alapján börtönbe zárattam és fogadja örök hálámat, eme csekély vagyont és a Jounin rangot tőlem. – közli velem a váratlan dolgokat.
- Engedje meg, hogy pár szót még… - kezd bele a Föld országának vezetője, de látja, hogy lehullnak rólam a bilincsek és eltűnök a szemük elől.
Első dolgom szabad emberként, hogy egyek egy jót Ichirakunál, hiszen a börtönkoszt nagyon szörnyű volt.
Ichirakunál lassan eszek, kiélvezem minden percét annak a csodának, ami most a számban van. Nagyon jó a ramenje, kérjen az ember akármilyet, ez az egy nem változott semmit, csodálatos hely az étkezéshez. Ekkor megjelenik mellettem nem más, mint a Hokage és Iwagakure vezetője a másik "hőssel".
- Illetlenség volt, amit most tett, tudja? - kérdi az öreg Sarutobi, majd fúj egyet és leülnek mindannyian. - De rég volt, hogy kimozdultunk az odúnkból. - beszél a levegőbe.
- Nekem mondja! - válaszolok a kimozdulásos dologra.
- Engedje meg, hogy szóljak egy pár szót! Szeretném örök hálámat kifejezni és tiszteletbeli tagként taníttatni az ifjak részére Önt és kiváló ninjámat az akadémián. Kettőjük hatalmas dolgot vittek véghez, és ezt a világnak tudnia kell! - mondja hozzám a Föld országának vezetője.
- Nem szeretnék semmit, nekem nem kell a dicsőség, a hírnév, én csak szeretnék visszatérni, amihez értek! - válaszolom nekik az ételemet éve.
- Meg is kapja, és egy csapatot is! - kontrázik rá az öreg Hokage. - Öné lesz a 7-es csapat! - jelenti ki.
- Miből gondolja, hogy ezt szeretném csinálni? - kérdezek rá arra, amit nem igazán értek.
- Mert az apja is ezt csinálta és maga felül múlta őt! Biztosan büszke lenne magára! - mondja érzelmesen a vezető.
- Elég volt! - csapok az asztalra. - Csak egy kis nyugalmat szeretnék végre! - mondom ki, ami eléggé böki a csőrömet.
- Volt elég nyugalma a sötétben, nem akar valakit meglátogatni? - kérdezi az öreg.
- Na most ebből már elég! - törik szét a kezemben a két pálcika. - Ön nagyon idegesítő, mondták már? - kérdezek rá dühösen.
- Menjen el hozzá, biztos várja magát! - tanácsolja nekem.
- Köszönöm szépen a jó társalgást! Viszlát és kellemes utat! - köszönök el tőlük és ott hagyom őket a francba.
Megfogadva a Hokage tanácsát a célépület felé tartok. Mennyit ábrándoztam róla odabent, de ő sose látogatott meg, pedig azt mondta szeret, egyszerűen nem értem. Talán az árulás hírének a vádja rettentette el tőlem. A tettek mezejére kell lépnem! Megállok az ajtaja előtt és kopognék, de nem merek. Gyomrom összeszorul, torkomban gombóc. Mit mondjak neki, ha meglátom? Egyszerűen nem találom a szavakat. Először köszönnöm kéne neki, de hogyan? Egy szimpla szia? Vagy netalán egy jó napot? Az túlságosan közömbös, így azt hiheti, hogy elmúlt amit iránta érzek. Ismét kopogásra nyúlik a kezem, de ekkor nyílik az ajtó és elém tárul Ő. Hosszú, göndör barna haja lengedezik, zöld szemeivel rám pillant és eldobja az edényt ami a kezében van, majd a vörös ajkaihoz kapja kezét és hátrahőköl piciny törékeny testével.
- Nem éppen ilyen fogadtatásra számítottam! - mondom kissé letörve, ekkor hirtelen a nyakamba ugrik könnyes szemekkel, átkarolja a tarkómat és megcsókol.
A ruhája hozzám simul, bársonyos kékesfehér egybe ruha, önkéntelenül is a derekára csúszik a kezem és mélyen a szemébe nézek.
- Haza jöttem! - mondom, miközben felszedem a földről az edényt, amiből kiborult az étek egy része, majd az asztalra helyezem.
Elég hosszas magyarázkodásba kezdtem, annak ellenére, hogy nem kért rá, de úgy érzem tartozom ennyivel neki, majd ő is ugyanezt tette, mivel ő neki azt mondták, hogy meghaltam. Éppen a kedvenc ételemet vitte volna az általa készített síromhoz. Hát, nem éppen így terveztem az is biztos. Végül már nem foglalkoztunk semmivel, csak egymásnak estünk és az egész napot szeretkezéssel töltöttük. Az a négy év, elég kemény volt, most ki kell adjam magamból! Végül egymás karjaiban aludtunk el.
Sötét van és a fák vonalai rajzolódnak csak ki, majd előbukkan a hold a felhők mögül és láthatóvá teszi a területet. Ekkora furcsa árnyakat látok meg, amik nagyon gyorsan mozognak, majd megállítva tisztán látom őket, hogy Iwagakure ninjái.
- Nocsak, egy bámészkodó! - szólal meg az egyik, majd kisebb sereg jelenik meg mögöttük.
- Jobb lesz, ha alulról szagolja az ibolyát! - mondja a másik.
Ekkor oldalról a sereg negyedét egy vízhullám mossa el, majd a másik részén egy kupola jelenik meg, ami ismerős, a lét nélküli börtön technika. A létrehozóját egy másik ninja védi, ők az én csapatom. Én ösztönösen lekaszabolom, lezúzom a körülöttem levőket, hogy ne pazaroljak chakrát. Több száz ember hull el miattunk, de a férgese megmarad. Imao vízsugara nem használ az egyikük ellen, mert megfagyasztja azt, és magát Imaot is, majd darabokra robbantja a jeget, a társammal együtt. Zantetsu a jég technikákat hozó mögé kerül, majd elvágja a torkát, de az csak egy jégklón, majd egy jég tüske tart társam felé, de azt én egy rúgással eltérítem. Üvöltök... torkom szakadtából... Alakzatot veszünk fel és tartjuk magunkat, de a sereg egy kisebb része még képes tovább haladni. Ott kell hagyjam társaimat, úgy érezem képesek lesznek legyőzni ellenfeleinket. A sereg része menet közben pusztult, lehet kaptunk valamiféle segítséget, de a kemény mag itt is megmaradt. Egyszer csak shurikenek záporoznak felém, majd kitépek egy hatalmas föld darabot, amivel felfogom azokat, és földre ejtem azt. Végül mindent lángba borítok, hogy lássam támadómat, aki elő is bújik rejtekhelyéről. Egy genjutsuval sikerül ártalmatlanná tennem, viszont megannyi sérüléssel kínlódva, úgy érzem nem bírom tovább. Térdre rogyva arcom a földbe temetem és néhány képfoszlányból fehér falakat és nagyon élesen világító lámpákat látok, majd egy orvost. Verejtékezve ébredek és meredek a falra lihegve.
- Rémálom? - kérdezi szerelmem aggódó tekintettel.
- Nem! Inkább a múlt! - válaszolom neki, majd csókot nyomok a homlokára és úgy teszek, mint aki alszik tovább.
Másnap korán kelek, és reggelizünk. Némán, csendben, mintha gyászolnánk. Az álmom miatt talán gyászolok is, nem tudom. A társaim járnak a fejemben és úgy érzem, hogy elveszik az étel íze a számba, nem is kívánom, de azt hazudom, hogy finom. Ő is tudja, hogy hazudok, mert furcsán méreget, de nem kérdez rá. Tudja, hogy fel kell dolgozzak mindent, így nem szól egy szót se, viszont arra kér, hogy kövessem valahová reggeli után. Nem ellenkezek, hátha el tudja terelni a gondolataimat. Az utcán haladva néhány régi ismerős tekintete mered ránk, főleg rám, mert ők is tudnak arról, hogy mi történt. Ők csak azt láthatják, hogy kint vagyok a sittről, vagy visszajöttem a halálból. Nem éppen jó érzés. Egy tisztáshoz érkezünk a hosszú séta után, majd meglátok négy sírhelyet. A társaim és én!
- Szeretném, ha szembe néznél a múltaddal, és boldogan élnél és segítenél a falunak, ahogy ők is tették vagy tennék! - mondja nekem, majd magamra hagy.
Térdre roskadok és lejátszódik bennem a velük töltött idő. A gyerek koromtól kezdve, egészen mostanáig. El is felejtettem, hogy amíg nem jártunk az akadémiára mennyit nevettünk és játszottunk, nagyon boldogok voltunk. Amint az akadémiára kerültünk apám a saját keze ügyébe vett, hogy kineveljen egy nagyon kiváló ninját, és az a pofon változtatta meg az életemet, amit tőle kaptam. Imao, Zantetsu és Hikaru apám elé állt, mindegyik kezében egy kunaial, hogy megvédjenek. A társaim, akik ugyanúgy apám kiképző táborába kerültek ezzel. Mi lettünk a 7-es csapat, akik a kezdő küldetésektől fogva a legnehezebbekig elküzdötték magukat. Különleges módszereket és technikákat tanultunk. Hikaru bírt a legnagyobb pusztító erővel, de neki volt a legnagyobb a szíve. Imao volt az, aki mindig megnevetett minket az ügyetlenségeivel, de végül ő fejlődött a legtöbbet közülünk. Zantetsu volt az őrült, aki a lehetetlen dolgokat szerette volna megcsinálni, de ezért is voltunk mi a legjobbak. A kiképzés kemény volt, sosem felejtem el, amit apám tanított nekünk.
- Sosem felejtelek el benneteket, és ha tehetem, mindig is eljövök a sírotokhoz! - mondom ki hangosan a búcsú szavaimat, majd eljövök onnan., majd más felé veszem az irányt.
Egy másik sírhoz lépek oda, egy tömeg sírhoz, amin apám neve is ott áll. Azok a ninják, akik hősi ütközetben haltak meg még a háború idején. Vigyázzban állok és tisztelgek előttük, majd hangosan felszólalok.
- Apám, a küldetést teljesítettem, amit rám bíztál! A falu megmenekült! - jelentek neki. - A börtönből kiengedtek, de nem tudom mihez kezdjek! A Hokage az emlékeimet próbálja visszahozni és úgy, ahogy te, azt akarja neveljem ki a 7-es csapatot! Fájnak ezek az emlékek és nem tudom mit tegyek. Azt mondtam abban az ütközetben, hogy méltóság, hogy veled halhatok, de te azt válaszoltad, hogy méltósággal csak élni lehet, és megmentetted a csapatunkat! Azt mondtad, hogy éljek azért, hogy mások élhessenek! A választ akarom tudni! A csapatom feláldozta magát, hogy mások élhessenek, én viszont itt maradtam! - mondom az elejét ahogy tanította, parancsnokként, végül elragadnak az érzelmeim, amit nem akarok igazán kimutatni, de már a fiaként mondom.
- A legfájdalmasabb azt elveszítenünk, akit vagy akiket igazán szeretünk! - szólal meg a Hokage mögülem. - Apád jó ember volt, te is jó ember vagy! A csapatod szíve is a helyén volt, ahogy a tietek! Ezt kellene megtanítanod a mai fiatalságnak! Szeretném, ha úgy tanítanád őket, ahogyan azt apád tette! - folytatja.
- Elvállalom! - mondom összeszorítva az öklömet lehajtott fejjel. - De a saját módszereimmel tanítom őket! - mondom immáron katonásan.
Végül már csak a papírmunka van vissza és mehetek is összeszedni a csapatomat. |
|
