Muzukashii Ai
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2013. Jul. 04.
 |  Tárgy: Muzukashii Ai  Szomb. Júl. 06, 2013 12:21 am | |
| Amit tudni kell róla Teljes név: Muzukashii Ai ( Nem Muzukashii a valódi vezeték neve)Beosztás: Akadémiai Tanuló ( Lesz )Faj: EmberNem: NőKor: 20Felszerelés: - Kamisatsugaisha no Ken, röviden Kami ( Isten mészároló Kard )Kinézet Ai egy alacsony ( 145 Cm ), vékony lány, akiről egyáltalán nem lehet elmondani hogy harcos alkatú lenne. Szeme vörös, s gyakran igen szúrós pillantásokat vet a maga körül lévő személyekre. Haja szürke, s régebben majdnem a földig ért, de immáron kissé megkurtította, s most már csak feneke felső tájékát éri. Szívesen hordja két copfba fogva, melyeket a fejének jobb és bal oldalán helyez el. Tekintve hogy már 20 éves, valamilyen mértékben kortalannak tekinthető, hiszen vonásai ( Amik egyébként meglehetősen vonzóak) inkább emlékeztethetik az ember egy 16-15 éves leányzóéra. Szívesen visel feketét, s egyik kedvenc ruhapárosítása egy egybe ruha, mely ujj nélküli s combközépig tart. Ezt szinte mindig egy szakadt feketés-barnás köpennyel takarja el, mely majdnem elér a lábán lévő megnyűtt bőrcsizmáig. Hátán szinte állandóan ott van méretes kardja, melyet a köpenyen lévő bőr szíjjal rögzít. Aurája egésze azt sugározza, hogy „ Ne Érints meg, maradj távol”.Jellem A tökéletes recept a jellemhez a következőket tartalmazza: Egy jó adag önfejűség, némi cinizmus, adag antiszocialitás, és mellé a mondások, és szlengek teljes mértékű félreértése, és keverése. A harchoz nem ért, a kard a hátán egyelőre nem több mint dísz, s gyakorlás során is komoly nehézségekbe ütközik annak használatával, a fegyver mérete, jellege ( na meg jelleme) , és súlya miatt. Eddigi életében nem sok örömet lelt a zene szeretetének kivételével, de most hogy végre elszabadult valahogy megpróbálja majd bepótolni a lemaradásokat. Nem barátkozós típus, hiszen nehezen megközelíthető, s gyakran előfordul, hogy egy bú vagy bá nélkül eltűnik, nem ismerve a köszönés szokását. A férfiakat nem kedveli, részben ezért is szökött el otthonról, s szinte már beteges szintű ellenségességgel tekint rájuk, ám valahol mélyen (De piszkosul mélyen!) ő is a szőke hercegre vár… Vagy barnára, a lényeget mindenki érti.Előtörténet Teák földe… Egy gazdag hely, sok terméssel, jó életkörülményekkel, s a földet monopolizáló családokkal. Ezen a tájon lakott a Hitohiro klán, az egész vidék egyik leggazdagabb családja. Régen büszke ninják voltak, akik még segítették Víz Országát a háborúkban, de idővel fényüket vesztették, s pár kopott páncél, meg néhány poros kard maradt csak a régi dicső korszakokból. Változnak az idők igaz, s a harcosokból nemesemberek lettek, kövér, dzsentri életet élő emberek, akik nem foglalkoznak mással, csak az üzlettel, s a Tea termelés gyarapításával. Hol a bérek megnyirbálásával, hol szabotőrök felbérlésével, hogy felgyújtsák a szomszédos földeket, s hol a Földesúr telkén lakó családok kilakoltatásával, hogy nagyobb területen lehessen termőföldet hasznosítani. Egy biztos, minden Tea Földi család egy dolgot akart, mégpedig Teamonopóliumot a szigeten, hogy maguk portékája legyen az ami a legjobban kel el olcsó ára, s kielégítő minősége miatt. A Harcok dúltak, ám ezek nem hatalmas csaták voltak, sokkal inkább politikai lépések, cselszövések, s időnként csöndben elvégzett orvgyilkosságok. Ebbe a kegyetlen világba született bele Ai, távol a Főkontinens háborúitól, ám benne a saját kis Teaföldi poklába. Nem volt ő senki lánya, egy eszköz volt csak, mégpedig egy törékeny eszköz, két család egyesítésére, hogy közelebb helyezzék a Monopólium álmát. Apja nem fordított sok figyelmet rá, anyjának se volt szeme fénye a fiúgyermekek mellett, s a többi családtag se becsülte sokra, hiszen csak egy eszköz volt a Hoshigik, és a Hitohirok nászához. Az egyetlen támasza a szoptatódajkája volt, akit később a család nevelőnőként alkalmazott. Szerette a lányt, s ő gondoskodott is róla. Anyja volt anyja helyett, s apja is emellett. Mire elérte a 10. életévét, elkezdték nevelni, s felkészíteni arra hogy milyen is egy úri hölgy. Nagyképű, peckes, büszke, s mindig tudja mit kell mondani egyes helyzetekben! Meghátrál, nem védekezik, férje ura szava szent. Gyönyörű, elegáns, kedves, de egyszerre kissé visszautasító is. Játékos, mégis visszafogottan hideg. Üde, mint a harmat, s simulékony, mint a frissen égett tűz után maradt kihűlt hamu. Ez mind szép és jó, s agya résszint be is fogadta a tanulmányokat, ám tényleg ilyen lenne ő? Ki ő egyáltalán? Boldog, ha úri hölgy lesz, vagy netalán ennél is magányosabb? Ki egyáltalán a férje ura?Évek éveket követtek, s egyre makacsabbul, s sebesebben nyaldosták a leány gyermekkorának idejét, s pillanatról-pillanatra jobban tudta,hogy nem ez amit szeretne. Ő nem akar ilyen lenni, s nem is való annak. Fején megáll a könyv, nem hullik le róla, de mi haszna ebből? Akárhogyan is, szava nem volt, s csak vakon követte az utasításokat, míg akarata ellenére olyan lett, mint amilyenné tenni akarták. Bánta? Nem. Nem bánt semmit, hiszen a bánás gondolata ismeretlen volt számára, elvégre mindent bánt ami történt körülötte, legyen tökéletes hölgy, vagy sem. Talán csak az fájt jobban, hogy ahogy teltek az évek, nevelőjétől egyre távolodott a belenevelt modor okozta űr miatt, egészen addig hogy már-már csak szolgálóként nézett rá, nem anyaként. Így is maradt volna talán a dolog, ha nem kap 16-ik születésnapjára egy rádiót ajándékba ugyanazon nőtől, kit csak szolgálóként kezelt. A szerkezet ismerős volt, látott már ilyesmit a rizsföldeken dolgozó embereknél, de hogy mire való volt, azt nem tudta, s meglepetésére, ahogy eltekerte a furcsa kis gombot, valamilyen zaj ütötte meg a fülét. Recsegés-ropogás, jellegtelen zajok, semmi élvezetes nincs benne, hideg tekintettel rakta arrébb az asztalra, hisz sok hasznát nem látta hasonló szükségtelen tárgynak, mely csak idegesíteni tudja. Szerencséjére az asszony nem hagyta annyiban a dolgot, s megnézve a rádiót, egy csatornára kapcsolta azt, ahonnan egy vad dallam rikoltott fel, olyan mit még sosem hallott. Ismerte a zenét, ám csak ebédeken, s politikai alkalmakkor hallott hasonlót, s azok is unalmasak voltak. De ez… Ez valami teljesen más. Vad, érzelmes, gyors, s emellett kissé polgárpukkasztó. A dalban a szépen éneklő hölgy a szerelemről énekelt, s a szabadságról. Észre sem vette, de lába lassan követni kezdte az ütemet, s már isten tudja, hogy mióta először, de elmosolyodott. Örült a Rádiónak, örült a zenének, akkor is, ha nem hölgyhöz illő dallamok, és szövegek szóltak benne. Nappal tanították, éjjel tanította magát, s így ment ez évről évre, tavaszból télbe, nyárból őszbe, s fiatalból felnőtt nővé. Egy reggelen, mely nem volt más mint a többi bejelentették a hírt. A Hoshigi, és a Hitohiro klán egyesül Ai és egy Hiruzen nevű férfiú keze alatt. Ai régóta várt már a dologra, hiszen milyen jó dolog lehet a szerelem, erre készült egész életében, s most végre eljött az alkalom arra, hogy találkozzon a férjével, akihez hozzáköti a sors míg el nem veszi az életét egy halálisten. A találkozó örömére szinte sziporkázott, s a szokásos patinásságot meghazudtoló mód öltözött, s készült a várt alkalomra. Tökéletes volt, s mondhatni nem létezhetett olyan úr, kinek szemét ne lopta volna el szebbnél szebb feleségéről Ai. Ám meglepetésére, férjjelöltje egy öregember volt, talán 50 éves, pocakos, távol attól amit várt volna a dalok, s hasonlók után. Az úr meglepő pofátlansággal közeledett felé, s már-már illetlen módon kereste társaságát, még oly ajánlatokat is téve, hogy ne várják meg a nász éjszakáját, legyenek most egymás ura, és asszonya. Természetesen az ilyen ajánlatokat a nevelt módon elhárította, ám egy dolog biztos volt: Mindkét család áldást adta a frigyre, s az örömapa „mennyben született páros”-nak nevezte a Ait és Hiruzent. Az este véget ért, ám ez már tényleg sok volt számára, s kőszívű apjához fordult hogy ne ítélje ilyen mostoha sorsra őt, de vajh, nem ért ott a szó sokat, s egy pofon kivételével több kedvességgel nem lett gazdagabb a lány. Végül nevelője mellén sírta ki a fájdalmát, aki rezonált a lány érzéseivel, s végül úgy döntött, hogy segít rajta. Adott neki ruhát, pénzt, s elküldte hogy vegye magához családjuk kardját. A leány így is tett, s éj közepén kisurrant a Pincébe, hogy tisztelegjen a hatalmas kétkezes kard, az Istenmészárló előtt. Többször is látta már, s bátyja kezében is díszelgett a fegyver, ám a fiú gyenge volt, s megemelni is csak éppen bírta… Ám így is jóval erősebb, mint a lány. Apró kezét a hosszú markolatra helyezte, majd minden erejét megfeszítve felemelte azt, melyre a kard szikrázó kék fénnyel árasztotta el a termet, s egy hang szólalt meg a keresztvas tájékán lévő vörös rubinból. - Ki az ki kezébe vett engem?! A leány félelemmel vegyes csodálattal tekintett a kardra, melyet tartani is csak éppen hogy bírt, forgatni meg biztos nem. - Ai! Hitorhiro Ai vagyok! A kard hallgatott, míg végül egy sóhaj kíséretében meg nem szólalt, eltüntetve a szikrázó fényt. - Oy! Egy Hitohiro… Régen láttam fajtádat, azt hittem kihalt a család, ha máshogy nem is, a szememben biztos! MIT AKARSZ TŐLEM?! Mordult a hang, melyre a leány felemelte a kardot feje felé, kezével erősen tartva, hiszen lassan roskadozásba indult két tagja.- Segíts nekem Kard! Szükségem van rád, nehéz az út amit választottam, s kardnak nem illő porban úsznia. Vér illik borításnak! A választól a kard kacagásba tört ki, majd markolata forrongva felvöröslött, beleégetve a lány kezének felső oldalára a Hitohirok címerét, egy teavirágot, mely alatt kard nyugszik. - WAHAHAHAHA! Hogy ne segítenék, talán mégis akad ember ebben a családban, aki méltó forgatásomra! Harcolj velem, gondoskodj rólam, s ne feledkezz el gyökereidről. A Hitohiro büszke szamurájok családja volt, s a te véredben is ez folyik, tán csak elvékonyította a dőzsölés és élvezethajhászat. De talán újra csendül a kalapács az üllőn, s újra vér vörösíti be a címert kezeden! Ki engem visel, a Hitohirokat cipeli nyakán. A Tied vagyok, TE MEG AZ ENYÉM! A vöröslő fény elvakult, majd a kard ismét felszólalt, hogy siessen, ha menekülni akar, mert a fényáradat több mint gyanús a pincéből. Nehéz kardját magával cipelve felrohant az emeletre szobájába, hogy előkészített ruháit elrakja, de mire belépett az ajtón szolgálója szíve már tőrtől vérzett, s gyilkosa nem más volt mint apja küldte ember, hogy megnézze a lány mit csinál éppen . A kard kérésére fájdalomtól ittasan meglódította a fegyvert, s az a padlóba érkezett, feltörve annak fából készült borítását. A támadás elől az ellenség kitért, fenyegetően ugrott feléje… De két hiba már nem fért bele, s visszarántva a kardot, első áldozata halálát saját lendülete okozta. Két darabban feküdt a földön, még pár pillanatig gurgulázó hangokat adva, míg végül vére végleg kifolyt. Megölt egy embert… De nem érzett semmit, egy cseppnyi diadalittasság kivételével, s a nevelője elvesztésével egyetemben. Felé lépett, átkarolta, s utolsó nyögött szavát lelkébe itta. „ Légy boldog, légy szabad, légy magad… S tedd ezt úgy, hogy ne bánj semmit „
Ezt követően magára öltötte a piszkos, s szakad köpenyt, se felcsatolta rá az óriási kardot. Batyujába nem rakott semmit, az előkészített pénz, ruhák, és a lelkének oly kedves rádió berendezés kivételéve. A kiút nem volt egyszerű, bár annál könnyebb volt mint amire számította. Senki nem gondolta volna, hogy képes végezni egy férfi szolgálóval, s azt végképp nem, hogy ezt komolyabb megrendülés nélkül tenné. A kard a hátát húzta, s szavával egyre inkább bátorította a sietségre, mert ereje csekély, nem tudnak harcba szállni senkivel, hisz a kard csak oly erős, mint a használója, s nem lenne számára előnyös ha már most használó nélkül maradna. A kapun kijutás nehéz volt, de a kennel kutyáinak kikergetésével az őrök utánuk rohantak, s egy pillanatra elfeledkeztek a leányról, aki így ki tudott iszkolni a kapun, egész reggelig fáradatlanul járva egy kikötőt keresve. Minden léptével egyre könnyebb lett a kard a hátán, s otthonától való távolodásának minden pillanatával szíve súlya is csökkent. Ismeretlen tájon járt, de jobb volt mint az ismert környezet, s egész hamar meglelte amit keresett, mégpedig egy hajót mely Tűz földjére utazik. Víz országába nem mehetett, hiszen a helyen ismerhetik őt, ellenben Tűz országa más kérdés… Az ellenséges terep volt egy ideig, oda nem jutott el a Tea Export. Minden csillag az ő oldalán állt, s hajóútja végén végre idegenként szállhatott le a szárazföldre. Otthagyta előző énjét Tea Földön, ő már más. Ai még mindig, de nem Hitohiro. A kard tanácsára valami átlagos nevet kellett találni számára, s egy kocsmára pillantva el is döntötte, hogy a Muzukashii nevet teszi vezetéknevének. Ezzel Kami ( Kard ) nem tudott vitatkozni, hiszen elmondása szerint valóban igen nehéz természetű a lány, illik hozzá a név. A páros Konohába vette irányát, hogy új fejezetet kezdhessenek egy letűnt klán történetének könyvében, s hogy megtalálják azt amire igazán vágynak, név szerint Kami a harcot, Ai a Szabadságot. |
|
