Teljes név: Arai Kida
Beosztás: Tanácsadó
Kaszt: Civil
Faj: Ember
Nem: De igen. Férfi
Kor: 21
Felszerelés: Egy doboz cigi, toll és egy jegyzetfüzet, arany öngyújtó, gumilabda, maroknyi méretű szivacsos. Fekete színű, benne egy vörös mosolygó smiley.

Mi ez a labda?:

Körülbelül 176cm magas. Termetéhez képest nem túl nagydarab, inkább soványabb. De ha egy öreglány rá néz azt mondja: " Micsoda egészséges fiatalember". Izomzata átlagos, amilyen a korabeli férfiaknak van. Születési rendellenességgel jött a világra, Heterokrómiával, ami annyit tesz, hogy felemás színű a szeme. A jobb oldali piros, a bal pedig sárga színű. Vörös, félhosszú haja van, melynek vége egy kicsit göndör. Nem valami változatos a ruhatára, ugyanazokat a ruhákat veszi fel, csak különböző színűek. Ing, általában kék színű, nyakkendők, a kedvence a fekete, selyem. Rá egy elegáns szürke zakó -amiből szintén több van-. Egy szűkebb, fekete farmer, de ügyel arra, hogy kicsit se tűnjön úgy, hogy szexuálisan egy kicsit... mhm, "más" beállítottságúnak. Elengedhetetlen báli cipővel, nem az a ronda fekete szögletes végű, hanem az elegáns barna, levékonyított véggel. ( Képet tudok adni, csak 7 napos szabály miatt nem linkelek. )




Született svindler. Már az oviban is azt tanulta, hogyan lehet átverni az embereket, hogyan lehet minél több pénzt - az oviban cukrot - kicsalni az emberekből. Először egy koszos pólóban és egy szakadt nadrágban kezdte, de tapasztalatának köszönhetően tört előre, egyre több pénze lett, így mára már a legnagyobb zakó és inggyártó cég ruháit vásárolja, ami még inkább dob egyet a "megbízhatóságán". Mindig eldicsekszik ezzel, például, ha egy emberrel valamiért veszekszik, megfogja a zakó szárát, és a fickó képébe ordítja a márkáját, és mutogat rá. Az arca szinte gumiból van, képes minden érzelmet eljátszani, bár néha nehezére esik visszafogni a nevetést, amikor tudja, mennyi pénzt fog szerezni az adott illetőtől. Nincs lelkiismeret furdalása a munkája miatt. Kegyetlen, hiszen még ölne is, ha veszélybe kerülne bármi, amit eddig felépített. Határozott, ha akar valamit megszerzi, nem számítanak az eszközök.
Választékosan beszél, ha "ügyfelekkel" társalog, viszont szabadidejében rendkívül sokat káromkodik. Továbbá cigizik is, bár nem túl sokat. Az igazi énje, amit nem a vásárlóknak ad elő, az meglepően normális. Szereti a húst, utálja a macskákat, remek humorérzéke van. Komoly helyzetekben komoly, vicces helyzetekben vicces. Rendkívül intelligens és hamar képes reagálni. Kreatív, másodpercek alatt ki tud találni valami történetet, hogy a saját igazát támassza alá. Mostanában a karriere kicsit megakadt. Teljesen.




- Nem uram, ez nem erről szól. Nézze... - mély levegőt veszek, majd a kezem a férfi vállára teszem. A férfi odanéz, majd fel, rám, egyenesen a szemembe. Kicsit mintha meg lenne ijedve. Nem csodálom. Nem kevés pénzt fektetne belém. A családja félretett vagyonát, a gyermekei iskolai pénzét, az anyja nyugdíját. Csak azért, hogy egy kicsit forgassam, befektessek és megháromszorozzam az összeget.- Tudja, nekem nagyon sok munkám van ezzel. Az árak szinte másodpercenként változnak. Figyelni kell és mindig résen lenni, mert ez a szakma már csak ilyen. Ha egy másodpercet is tévedek, rengeteg pénzt veszíthetek. Rengeteg munka, mint mondtam. De mindig megéri. A mosoly, amit az ügyfeleim produkálnak, amikor elviszem nekik az összeget... - elnézek a fickó feje mellett, és megjelenik az arcomon az együtt érző mosoly. A szemem benedvesedik. Na de nem azért, mert én akartam. Nem szoktam könnyezni, az túl... gyerekes módszer. Csak a szél fújt bele a szemembe. Nagyon. - Én csak azt kérem. Had segítsek. Látja a szememet? - a kezemmel, ami eddig a férfi vállán volt, a szememhez teszem. Táskás. Mintha egy percet sem aludtam volna, legalább két napja. Ami részben igaz. - Másfél napig nem aludtam, csak az ön előtt lévő barátunknak másfél napig virrasztottam, hogy nyereséges legyen a dolog. - a számról még mindig nem hervadt le a mosoly. Pontosabban több mint egy egész napig buliztam, ittam, nőkkel voltam. De aludni. Az valahogy nem jött össze. De ez a táska, most remekül jön. Mindig mondom Koru-nak, hogy a jó svindler arról ismerszik meg, hogy a legjelentéktelenebb dolgot is a saját hasznára tudja fordítani. Ha meglát a földön egy aprót, felveszi és azt a kosz foltot ott, jobbra, ami olyan delfin alakú, megmagyarázza, hogy Shiro barátja pénze. Onnan tudja, hogy másnap látta, amikor ezzel fizetett a csaposnak. A férfi arcán a kezdeti gyanakvásból a kezdeti hitre változott a kifejezés. Most jön az a rész. " Na és, megismerhetném ezt a bizonyos barátot?"
- Na és megismerhetném ezt a bizonyos barátot?
Bingó. Ez a férfi már az enyém. Most már csak bájologni kell vele, és megvan a tuti üzlet.
- Tudja, az ilyen alkalmakra, amikor egy újabb szerencsés embert akarok gazdaggá tenni, mindig elhozom az előző kuncsaftot, hogy bizonyítson. - a sarokban lévő széket odarakom az asztalhoz. Két szék van egymás mellett. Szemben a férfié. De még mind a ketten állunk. Ez is rész a műsornak. Kényelmes székek, az ember besüpped, ha ráül. Az asztal is elegáns. Kb. 2 négyzetméter. Sötétbarna. Rajta egy dosszié, benne papírokkal, egy tollal a tetején.
- Most azonnal behívom. - elhátrálok a két szék közül, majd az ajtóhoz sétálok. Kitárom, majd kilépek rajta. Jobbra, balra fordítom a fejem, majd bal oldalt megállapodik a tekintetem. Koru az. Vigyorog. Közelebb lépek hozzá, eltűnök az ajtóból. Odalépek a társamhoz. Letörlöm a vigyort a képéről. Egyszerűen csak tekintélyesen ránézek. Le is hervad. De egy pillanat múlva már ismét mosolyog.
- Ne most röhögjél. Később is lesz alkalma-- nem bírom ki és én is elkezdek nevetni. De csak halkan, majd végül hangosan is, hogy a vendégem is meghallja. Ezzel azt üzenem neki, hogy nem csak rá koncentrálok, hogy nem annyira fontos. Ha pedig megkérdezi, akkor azt mondom, hogy egy viccet mondott. Mikor abbahagyjuk a nevetést, arcom komoly ábrázatot vesz fel. Koru még mindig vigyorog. Nem szidom meg érte. Én is vigyorgok.
- Egy régebbi ügyfelem vagy, aki bizonyítja az üzlet hatékonyságát. - Koru bóliint, majd elindul. Félreállok az útjából, majd beengedem magam előtt. Kezem a nyakkendőmön, majd becsukom az ajtót magam mögött.
Nincs menekvés.

- A hülye, tíz perc után aláírta a papírokat. Ez új rekord, azt hiszem.
- Ez részben a te érdemed. A szokásosnál meggyőzőbb voltál. Egyre jobb vagy. Elkezdtél nagy iramban fejlődni. Ami pedig, akárhogy nézzük az én, Baz*meg! - a kezemben lévő cigi maradékát lepöcköltem, de a szél pont rám fújta. A hasamnak. Szerencsére egy pillanat alatt félre ugrottam, megakadályozva, hogy komolyabb kárt tegyek a ruhámban. Nem volt olcsó. Csak egy apró folt maradt ott. De totál észrevehetetlen, csak ha nagyon, nagyon koncentrálunk rá.
- Te mindig megijedsz az ilyen kis piszoktól és foltoktól. Ez valami betegség.
- Ha piszkos ingben jelennék meg, akkor nem tudnék alkut kötni. Az ember nem bízok meg egy olyan embernek, akinek a ruhája tiszta mocsok. Vagyis a felső réteg. A pór népet nem érdekli. - elmosolyodtunk arra gondolva, hogy honnan jutottunk el idáig.
- Koccintsunk. - felállt a tető széléről. Körül belül 5 méter magasan lehettek, egy bérház tetején. Lapos volt. Háttal ült az utcának. Elnyomtam a cigit, már ami maradt belőle. Elszívtam. - A pór népre, a rekordra, a sikerre. Ledobtam a cigit a tetőtöl, majd a poros utcán landolt.
- A sikerre.
Koccintottunk, majd megittuk az áfonya likőrt. Élveztem, ahogy marta a torkomat.

Ez vagyok én. Egy 21 éves, hatalom és pénzéhes fiatalember. Honnan jött ez a foglalkozás? Erre mit tud felelni az ember? Csak jött. Talán a küszködés. A nyomor ahonnan ki akartam törni. Ez volt a megoldás, nem pedig a pultos gyerek verzió. Onnantól kezdve, hogy tudtam mit akarok csinálni, gyakoroltam. Megfigyeltem a társaimat. Mikor mi a reakció, hogyan fejezik ki magukat, mikor szomorúak. Mikor ölnének meg mindenkit. Mikor van szükségük segítségre. Mikor akarnak jótékonykodni. Láttam. Kezdetben nem sikerült. Vagy 3 évig tartott, mire egyáltalán bármit is feltudtam mutatni. Utáltam magam ezért, mert nem voltam gyors tanuló. Az első év után majdnem feladtam. Sőt. Hivatalosan is feladtam. Egy hónapja nem foglalkoztam vele, de miután apám meghalt nem volt választásom. Megkéselték az utcán. Órákig szenvedett, mire elvérzett. Ez adta a lendületet, úja elővettem azt, amit akartam tenni, ami az életcélom volt. Szerettem apámat. Jó ember volt, csak szegény. Nem tudott sok mindent adni. Csak az ételt. És a ruhákat. De mindent megpróbált, amit egy magafajta tudott. Volt egy ruhaboltja. Azok rendkívül jók voltak. Minőségi bolt. Csak rossz környéken, ezért ritkán vásároltak. Akárhogy tagadom, megrázott. Nem bírtam utána talpra állni. De végül mint minden, ez is elmúlt. Én pedig gondolkodtam. Apám meghalt. A világ mégis megy. Semmi változás. Ezt a javamra fordítom. Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem a dolog. Mindenképpen ezt akartam csinálni. Mindenképpen. Időm az volt. Rengeteg. Hálás voltam és vagyok is apámnak.Talán ha nem hal meg, most is felmosok. Vagy eladok. A pultban. Vagy lopok. De ő megadta a kezdőlökést. Megháromszorozódott a tanulás gyorsasága, olyat is észrevettem, amit eddig nem. Egyre többen voltak körülöttem, egyre több ember szeretett volna velem lenni. Tíz évesen mit tehet az ember? Semmit. Én tehettem. Bármit. De tíz évesen hova menjek "befektetni"? Az iskola ahova jártam normális volt. Evidens, hogy  a korombeliekkel üzletelek. De ha nekik nem jó, mennek apucihoz. Még nem volt rá lehetőségem. Tizenhárom évesen már annál több. Szereztem pénzt. Azt mondtam, vannak ismerőseim, akik ezzel foglalkoznak. Gyűjtők, akik például azt a sapkát, ami rajtad van sokért megvennék. Ideadta. Tényleg márkás volt a sapka. És teljesen új. Ez volt az első bevételi forrásom. " Bocs haver, a férfi megütött és elvette, majd kidobott. " Anyám egy kis sminkjével egy lila foltot varázsoltam az arcomra. Működött. "Jaj, te szegény, ne aggódj, semmi baj." Eladtam. Eladtam a sapkát. Abból vettem sminket anyámnak. Az egyetlen megmaradt szülőm, anyám, tovább vitte a boltot. De nem ment. Két éven keresztül szereztem a pénzt, de egyre kevesebbet. Nem ment. Pont mint anyámnak az üzlet. Untam a kis téteket. Meg híre ment az iskolában az én kis ügyleteimnek. Kirúgtak. Majd 16. születésnapomon anyám meghalt. Öngyilkos lett. Nem bírta. Ez volt az utolsó lökés. Csak magamra számíthattam. Nem foglalkoztam az értékekkel, sem a bolttal. Leléptem. Egy ideig csak lézengtem a városban. Patkányhúson éltem. Meg rovarokon. Mire kihevertem a ruhám elrongyolódott, piszkos lett, gyűrött. Az utca söpredékével üzleteltem. Elvettem, amijük volt,  és a város másik végébe költöztem. A végén egyre több mindenem lett. De még mindig vagyontalan voltam. Semmi pénzem, értékem pedig alig. Akkor találkoztam Koruval. Szinte az éhhalál szélén volt. Teljesen kiszáradt, és erőtlenül, magzatpózban feküdt a földön, egy sikátorban. A szája beesett. Az emberek mentek az utcán, némelyikük benézett oda, de csak fintorogva félrenézett. Én is így tettem. Gondoltam, majd csak odamegy valaki. De másnap megint ott volt. Harmadnap is. Ekkorra vált tényleg igazán veszélybe. Odamentem.

Fölé álltam. Alacsony volt. Körülbelül 140cm. Én addigra már megnyúltam, voltam vagy 168cm. 17 évesen sokat nő az ember. Lenéztem rá. Rettenetesen sovány volt, a bőre csak úgy ráfeszült a bordájára. Hörögve vette a levegőt. Nem tudtam mit csináljak. 10 évesnek néztem. Talán 11. De 12 semmiképp. Tanácstalanul járkáltam felette. Résnyire nyitott szemével követett engem. Néztem a testét. Félmeztelen volt, egy szakadt nadrágban, mezítláb. A szemem az övébe fúródott. Szenvedést láttam benne. Mintha könyörögne, hogy végezzek vele. Akkor tudtam. Felhasználom. A társam lesz. Akár akarja, akár nem. Felvettem a kezembe. A karjai úgy lógtak ott, mintha nem tudná mozgatni, mintha játékszer lenne. Elvittem hozzám. Én egy elhagyott házban éltem. Volt fotelem. Erre nagyon büszke voltam. Még az északi részben szereztem. Emlékszem, sosem izzadtam le annyira, mint akkor, hogy cipeljem. Egyéb értékek. És a legfontosabb: vizem és élelmem. De a ruhám, ami már 1 hónapja volt rajtam, még mindig piszkos, gyűrött. És rettenetesen büdös. Megetettem és megitattam. Ellenkezett, lehet azt hitte meg akarom mérgezni. 2 teljes napig aludt. Aztán egy kedd délelőttön felkelt. Felült, nagyon lassan, közben nyögött. A teste tele volt sebekkel, forradásokkal, zúzósokkal. Alaposan helyben hagyták. Körbenézett. Zavartságot láttam az arcán. Majd meglátott engem. A fotelomban ültem, kényelmesen elhelyezkedve. Ujjaim az arcom előtt összetámasztva. Könyököm a combomon pihent. Összehúzott szemmel vizsgáltam. Szóra nyitotta a száját, de megelőztem.
- Két napig aludtál. Majdnem meghaltál. - levetette magáról a plédet, amit rátakartam. Egyik lába a földre ért. Visszarántotta, mivel nagyon hideg volt a kőlap. Szépen le volt terítve a föld szürkés kőlapokkal. Majd megemberelte magát rálépett és összecsuklott. Nem bírja még a lába. Nem csodálom, egy hatalmas lila folt éktelenkedik a combján. Az arca valamivel szebb volt, már nem volt annyira beesve, csak simán szürkés és halvány volt. De még mindig rettentő sovány.
- Van egy ajánlatom a számodra. Kiváló ajánlat. - szememmel követtem a mozdulatait, ahogy feltápászkodott és felült az ágyra, ahol eddig feküdt. Megszólalt. Pontosabban meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán. A hangszálai gyengék. Furcsa hörgés szerű hangot produkált. Majd megerőltette magát és megszólalt:
- Hol a rákban vagyok? - elvigyorodtam. Máris tetszett. Pedig nem szokott ez lenni. De most már tudtam. Akarom őt a társamnak. Aki ilyen kérdést tesz fel egy idegennek, abban van kurázsi, és nekem ilyen ember kell.
- Annál csak egy árnyalatnyival jobb helyen. Nálam. - elvigyorodtam. A fogam fehérje csak úgy világított. - Mint mondtam, van egy ajánlatom. - az arcát figyeltem. Semmi reakció.
- Miféle ajánlat? - még mindig furcsa hörgő, torokhangon beszélt. A szeme megcsillant. Bízott az ajánlatomban, hogy számára hasznos lesz. Nem gondolta rosszul.
- Szeretnél pénzt, ruhát, ételt, és folyadékot szerezni? Korlátlan mennyiségben? - összeráncolta a homlokát és úgy nézett. Bizalmatlan. Gyanakvó. Sok ilyen embert meghódítottam már.
- Hogyan? - nehezére esett beszélni. Fájt neki.
- Nos... befektetéssel. Egy kis bájcsevej. Meggyőzés. - nem értette. Gondoltam, hogy nem fogja. 10 éves. Azt hiszem. - Hány éves vagy? - 11, mondta ő. - Pompás. - Tökéletes. Így kellett lennie. Most már biztosan társak leszünk.
- Ki vagy te?
- Felkészítelek.
- Mire?
- Mindenre.
Fél év alatt mindenre megtanítottam. Mindenre, amit én eddig tanultam évek alatt. Gyorsan tanult. Elképedtem. Ha nekem is lett volna tanítóm, akkor most nem itt tartanék. Négy hónapig csak elmélettel foglalkoztunk. A maradék kettőben pedig megmutattam, hogy miről is szól a dolog. Nagyon tetszett neki. Mindig azt mondta, hogy menjünk terepre, ne traktáljam a szarságaimmal. Aztán elküldtem az első bevetésére. Lopjon ruhát. Abból a boltból, ahonnan ma veszem a ruhákat. Bekentük sárral a ruháját és az arcát. Két öltönyt. Nekem és neki. Gyerekméret is volt. Majdnem elkapták, de sikerült megszereznie a terméket. Szerencsére.
- Mi történt? Minek futottál? - kérdeztem, amikor lihegve belépett az ajtón.
- Majdnem...- levegővétel- - Majdnem elkaptak. - már kapott levegőt. - Nem engedtek be. Tökön rúgtam az őrt. Csak egy volt. Össze-vissza rohangáltam. Vagy tíz percig. Hatalmas a bolt. Akkora, ho- - A lényeget. - Bocs. Szóval. Hatalmas a bolt. Elbújtam a ruhák között. Legalább két méteres állványokról lógtak. Tele volt létrával. Az eladó addigra hívta a többi Biztonsági Őrt. A szemetek. Még vagy 5 percbe telt, mire megtaláltam a te méreted. Közben megérkeztek az őrök. Nagyon gyorsak voltak, biztos fontos személy a tulaj. Szóval ott vagyok az ingeknél. Felkaptam az elsőt. Láttam, hogy nem te vagy, ez nem a te stílusod. Tudod, olyan minta volt a jobb mellénél, mint amilyen annak a csávónak a hátán volt. - Ja, az a fehér-sárga pöttyös?- Nem, hanem a piros spirálos. Az a csajnak a derekán volt. - Összeráncoltam a homlokom. Megvan. Bólintottam, hogy eszembe jutott. - Folytasd.- Visszaraktam. A következő három sem volt megfelelő. Sem a negyedik. Az utolsó egyenesen ízléstelen volt. Fos-barna. Vagy 5 percig köröztem. Voltak vagy tízen az őrök. A sok csicskás, most végem, gondoltam. De a sárral, szinte észrevehetetlen voltam. Szóval végre megtaláltam. íme. - felmutatta. Kék. Egyszerű, egyszínű, de roppant jól festett. Fekete nyakkendővel. Szürke zakó. Az első öltönyöm. - A nadrág? - Az enyémbe csavartam. Szerencsére itt elsőnek megtaláltam. - ideadta azt is. Tökéletes. - És a tiéd? - elvigyorodott. - Szóval megszereztem a ruhád. Pont bebújtam a ruhák közé, mert egy idióta őr ott masírozott. Nagy fekete, volt vagy kétszáz kiló! Eltüsszentettem magam. - erre kitört belőle a nevetés. Én csak mosolyogtam büszkén. Tüsszentett, lopott áruval a kezében, egy bestia mellett... és mindent megszerzett és elhozta. - Folytasd. - Tüsszentettem. Állok, mire az a barom benyúl értem. Amíg a cipődet kerestem találtam egy csúzlit. Nagyon király. Ezek mindent gyártanak. Még ólomgolyót is adtak hozzá. Szóval fogtam a csúzlit és tölténynek az erre a célra szánt töltényt használtam. Majdnem megrepedhetett a fickó fején. Nagyon hangos volt. Alacsony vagyok, így nem vettek észre a magas állványok között, csak a férfi jajgatását hallották, aki akkor már a földön volt. Egy jól irányzott tökön rúgás mindig segít. - megint elvigyorodott - - Szaladtam a gyerekrészleghez. Vagyis settenkedtem. Sompolyogtam. Nagyon izgalmas volt. Megszereztem amit kellett és utána a kijárathoz legközelebbi ruhákhoz mentem. A katonák mind hátul voltak, az eladónő volt csak elől. Odadobtam a csúzlit a háta mögé, majd amikor hátrafordult elfutottam. De még szereztem dolgokat. A pulton volt zokni és szemüveg is. Napszemüveg. Ennyi. - színpadiasan meghajolt, és feltette a szemüveget. Nagy volt rá, de jól állt neki. Szüntelenül vigyorgott, majd elvette tőlem a ruhát, és mindent kiterített az asztalra. Elővett egy füzetet és felírta a zsákmányolt javakat. Kidának: Ing, nyakkendő, zakó. Alsónadrágok, zoknik, cipő, szemüveg. Nadrág.  Koru: Ing, nyakkendő. Alsónadrágok. Zoknik. cipő, 1 db gumilabda.

Így kezdődött a dolog Koruval. Mindig volt kuncsaft. Néha tényleg megháromszoroztuk az ügyfelünk pénzét, hogy ne csak rossz hírünk legyen. Ezáltal a régebbi bukott kuncsaftok is meggyőződhetnek róla, hogy nem csaptuk be őket, csupán rosszul jött ki a dolog. Azok akiknek pénzt adtunk elmesélték a barátaiknak, akik így a másik barátoknak, és így terjedt a hír. Anekdoták váltak egy két nagyobb összeg kiosztásából. Ez jó reklám volt. Vicces volt, mert egyszer, amikor a fickónak négyszer annyit fizettem, mint amennyit belerakott, egyik ismerőse ennek a kétszeresét adta nekem. Olyanok voltunk mint a szerencsejátékgépek. Meggyőző voltam. Koru nem annyira. De idővel jobban beletanult. Ezen kívül összesen velem hatszor loptunk. Nem az én stílusom, én külső támogató voltam. Ő pedig rettentő ügyes. Nagyjából megint innen lopott. Még zakót, alsónadrág. Szemüveg. Egyéb eszközök és gumilabda. Én ugyan nagyon kevés alkalommal tartottam vele, de ő rengetegszer volt. Két kezén sem tudja megszámolni hányszor. Rákapott. Az volt a szokása, hogy minden egyes lopáskor elhoz a boltból egy kis gumilabdát. Kb. akkora volt, hogy egy férfi markában kényelmesen elfért. Egyszer megszámolta és 42 darabot számolt. Egyszer sem vett el egyszerre kettő vagy több labdát. Én hagytam, had élje ki ezt a vágyát. Legalább mindig hozott nekem is valamit, meg legalább szórakozott is. Egyébként is, Soha nem parancsoltam neki. Csak kértem. Vagy ha parancsolni is próbáltam elkezdtünk nevetni. A tulajnak főhetett a feje a sok eltűnt érték miatt. Az első év után pedig már teljesen összeszoktunk. Egyre jobban visszanyerte régi önmagát, testesebb lett, nem éhezett. De a hátán egy seb örökké megmaradt. Egy égés folt.

Egy este, körülbelül fél 1 lehetett. Újabb sikeres akció után megvásárolt exkluzív ételek és italokat fogyasztottunk egy mahagóni faasztalon. Egész nap ezért güriztünk. Ritka sikertelen nap volt. Valamiért nem kereste fel őket senki, csak pár órával ez előtt. Szerencsére volt otthon kaja, de hogy lett pénzük még többet ettek.
- Még sosem mondtad, hogy szerezted azokat a sebeket, amikor rád találtam. És a hátadon az még mindig megvan.
Komoly fejet vágott. Nehéz volt felidézni ezeket az emlékeket. Most jutott eszembe, hogy alig tudok valamit a múltjáról. Itt az idő többet megtudni a társamról, a tanoncomról, a számomra fogadott öcsémről. Egy percig sem habozott, hogy elmondja -e. Teljesen megbízott bennem, és én is benne.
- Anya születésemkor meghalt. Apám pedig kovács volt. Mindig is utált engem. Nem tudom, hogy miért. A kis csicska. Nem is érdekel most már. Te helyette is az apám vagy. És a bátyám. És a barátom. És a mesterem. - mosolygott és rám nézett. Én is mosolyogtam. Meghitt pillanat volt, de aztán hirtelen folytatta, mert beláttuk, hogy ez nem vezet sehová. - Szóval apám tanított a kovács mesterségre. Mert akárhogy is utált, a boltot vinni kell. Családi hagyomány. Egyszer, véletlen magamra öntöttem egy forró tál vizet. A ruhát is szétégette. Ez az a seb a hátamon. Ezután vert el. Iszonyatosan. Majd felvitt a szobámba, közben még ütött is. Elszöktem. De nem erre nevelt. Nem bírtam és egyre jobban éheztem és szomjaztam, míg végül oda jutottam, ahol rám találtál.
Könnyedén beszélt erről, mintha semmiség lenne. Láttam, hogy minél rövidebbre akarja zárni a beszámolót, így csak nagy vonalakban magyarázta el. Megértettem. Sajnáltam. De magamat is.
- Nekem is halottak a szüleim. De jobban érzem magam így. Szabadon.
Koru-ra néztem. Mosolygott és bólintott. Kölcsönösen tiszteltük egymást.


Még két hónapot töltöttünk itt, a Föld Országában, amikor egy hatalmas dobás után megszöktünk. Az egyik külvárosi polgármester keresett meg minket. Banditák fosztogattak és a városnak egyre kevesebb bevétele volt, amiért a polgármestert tették felelőssé, hogy miért nem tesz valamit. Tett volna is, de nem volt rá pénze. Itt jöttünk mi a képbe. Annyi pénzt adott, amit még soha nem is láttunk. Azt mondta, igen, ez rengeteg pénz, de többet kérnek a ninják ezért. Állítása szerint azért, mert a banda ami fosztogat egy S osztályú csapat. Szóval, mi elfogadtuk az ajánlatát. És lepattantunk. Nem tudom, hogy mi lehet a fickóval, de biztos nem örültek, hogy elköltötte a maradék pénzt. " Ez hatalmas lehetőség Koru. Sokkal nagyobb a gazdasága, mint ennek a szarfészeknek." " Egyetértek. Irány Konoha!" Hamar odaértünk. Luxushintóval. Akinek telik rá, megteheti. Össze sem lehetett hasonlítani azzal a porfészekkel. Ez itt város volt. Az pedig ehhez képest egy olcsó tanya. Kivettünk egy jobb házat. Kétemeletes. Koru lefoglalta az alsót. Felőlem, mondtam neki és felvitette a poggyászom az emeletre. Elhúztam a függönyt. Anyád. Gondoltam elsőnek. Koru előttem ment fel az emeletre, talán ezért választotta az alsó részleget, ahonnan gyönyörű szép kilátás volt. Itt a látvány egy hatalmas szürke tömb volt, a szomszéd ház fala. A fejemet csóválva visszahúztam a függönyt majd jobban körbenéztem. Egész kellemes hely volt. Tágas. A Föld Országánál rengeteg ügyfelünk volt. Sokan írtak ajánló levelet, amit elküldtek nekünk postán, pont az olyan esetekre, ha külföldön vagyunk és kell egy kis bizonyíték a szakértelmünkre. Emellett kaptunk fenyegetőleveleket is, de legalább volt mivel kitölteni a szemetest, hogy elég nagy legyen ahhoz, hogy elvigyék. Ide is berendezkedtünk, egy-egy rizikósabb üzlet után elköltöztünk, egy-két óvintézkedés és máris sima ügy. Kétszer annyi ügyfél volt, mint előző helyünkön. Viszont a hír is kétszer gyorsabban terjedt. Olyan körökbe jutott el a hírünk ahova mi nagyon nem szerettük volna.
A Hokagéhoz.


Egy napon csak ültünk a fotelokban a földszinten, amikor lépések hangját hallottuk a lépcsőn. Odanéztünk és egy ANBU felszereléssel rendelkező tag jött lefelé. Nyilván nem csak a felszerelése volt ANBU-sé. A járása elárulta, hogy remek harcos. Rutinos és óvatos. Semmi trükközés nem válhatna be ellene. A rohadt szemét, milyen lazán járkál más lépcsőjén. Koru és én nem csináltunk semmit, csak ültünk ott és néztük, ahogy közeledik felénk. Maszk volt rajta, nem láttuk az arcát. Fekete haja volt és tüskés. Picit zsíros, de egyébként teljesen ápolt. Az aljánál kicsit göndör. A kis tanto méretű fegyver a hátán. Az ANBU tetoválása ott virított a vállán. Csak jön lassan, majd tőlünk nem messze, nekem jobbra eső fotelba ül. Négy fotel van, mind a négy oldalon. Jobbra, balra, "fent" és "lent". Koru ült "fent" én pedig "lent". ( Akkor fent meg lent, ha felül nézetből nézzük. ) A férfi nekem jobb, Korunak pedig bal  oldalra esett. Fél percig csak némán nézett minket, majd egyszerűen csak levette a maszkot az arcáról. A szemébe néztem. Zöldes szeme volt, az arca igen fehér. Jóképű és fess fiatalember, a lányok biztos megeszik. Megijedt. Gyakori reakció. A szemem láttán szinte mindenki így reagál. De néha emiatt buktam üzletet. Azt mondták, hogy valami démon vagyok. Másoknak egyenesen tetszett. Férjezett asszonyok csábítónak találta. Egyedülállók pedig amúgy is rám hajtottak. Soha nem ellenkeztem. Mentségére legyen mondva, hamar összeszedte magát, csak egy pillanatra látszott ijedtnek. De ez is elárulta, hogy nincs felkészülve maximálisan.
- Egy ANBU tagnak nem tilos levenni a maszkot? - érdeklődtem. Mintha hallottam volna ilyesmit egy-két kapcsolatomtól.
- Én nem félek, hogy esetleg kiadnátok a személyemet. - elmosolyodott. Teljesen magabiztos volt. Nem félt tőlünk, de mintha egy kicsit választékosan fogalmazna. Mégis felkészült, csak egy pillanatra hökkent meg. De akkor is bölcs, gondoltam. A mi társaságunkban ez létfontosságú. Én nekem beszél és Koru a tanú. Ha esetleg olyat mond, amit felhasználhatunk.
- Gondolom fogalmatok sincs, miért vagyok itt.
- De van.
- Valóban? - kérdezte. Nagyon meglepődött. Természetesen nem tudtam. Koru sem. De egy hazugság mindig bejön.
- Akkor az megkönnyíti a dolgokat.
- Meg.
- Szóval. Alkut ajánlani jöttem. - Azért csak elmondta a célját. Egyébként meg milyen alkut? Miről beszél? Talán egy ANBU tag akar kölcsönhöz folyamodni?
- Miféle alkut? - kérdezte tőle Koru, majd arca meglágyult. Ő azt gondolta üzlet. De csak egy pillanatig.
- Dolgozzatok nekünk, és nem lesztek letartóztatva.
Az állam leesett. Persze csak elméletben. Megtanultam nem megmutatni az érzelmeimet, ez alapkövetelmény. De belülről még mindig kongtak a szavai. Letartóztatva? Miért? Nekik dolgozni? Konohának? És akkor egy villanás. Touta. Az a kis szarházi. Egy ügyfél, akit megrövidítettek még ideköltözésük elején. Biztos, hogy ő köpött valahogy. Annyira esetlen szarnak tűnt, hogy nem figyeltek rá annyira, gondolták biztos lopott valahol pénzt és azt akarja befektetni. De ezek szerint nem. De akkor hogy? Nem volt elég hatalma hozzá. Akkor hogyan? Aztán mintha hallotta volna a kérdésemet.
- Touta, az egyik ANBU ügynökünk. Volt maguknál, emlékszik? Tudta, hogy megvannak az embereink, akik ellenőriznek bizonyos leveleket? Azokat, amiket maguk kidobáltak,  teljesen érintetlen volt. Minőségi papír. Hogyan lehetnek ilyen levelek tizesével a szemétben. Gyanús.
A kiba*zott levelek! El kellett volna égetni őket. Touta az a kis nyomorék pedig ANBU ügynök? A francba! Hirtelen kinyílt az ajtó, majd belépett rajta az emlegetett alak. Ugyanúgy nézett ki, kivéve, hogy ANBU felszerelés volt rajta.
- Áhh, Diplomata-sama. -  Diplomata. A francba. A svindlereknek van egy kiépített titkos "szövetsége" ahogy mi mondjuk. Semmi különös, csak összeköttetésben vagyunk egymással. Minden országban és helyen jelen vagyunk. Mindenkinek van egy fedőneve. Az enyém a Diplomata. Ezek szerint tudnak erről. Vajon kit kaptak el, hogy elmondja  a nevem? Egyébként ő úgy köszöntött, mintha csak rég nem látott ismerős volték. Ezt megszívtam.
- Igen, Diplomata jól gondolod. A levelek nem lettek volna elegek ahhoz, hogy most itt legyünk. Hatomarou barátotok is segített. -Hato.. Hato.. a polgármester. De ki gondolta volna, hogy ezek a szemetek elmennek egy ellenséges országba? - Tegnapelőtt vándorolt ide. Miután elmentetek onnan, hajléktalan lett. Megkéselték, épphogy túlélte. A puszta véletlen, hogy pont idejött és hallott rólatok. Azóta a szárnyunk alá vettük. - Szerethette a hangját ez a Touta, mert csak dumált és dumált, még a mondandója felénél sem tartott, amikor megszólítottam a komolyabb üzletfelet. Onnantól kezdve, hogy említette a nevét tudtam, hogy miért buktunk le.
- Nézzék. Maguk a szakmájuk profijai. Mi pedig a mi szakmán szakértői vagyunk.  - mondtam nekik.
- Nem szeretnénk fölösleges dolgokat. Mennyit kérnek? - Koru is olyan lazán vette mint én. 3 év telt el a találkozásunk óta, én 20 ő pedig 15 éves. Ő is profi.
- Sajnos nem vesztegethetnek meg. Mint mondták, mi is profik vagyunk. - Az első ANBU-s közölte velünk. Touta helyet foglalt a másik fotelban. Esélyünk sincs elszökni. Profik. Ninják.
- Mi a válaszuk?
- Feltételeket. - közölte velük Koru.
- Nem tartóztatjuk le magukat és cserébe segítik a falut.
- Miben segíthetnénk mi? Egyszerű polgárok vagyunk. - Éssss...
- Téved. Önök sok tapasztalat birtokában vannak. Látnak bizonyos dolgokat. Amiket mások talán nem látnának. Egy ANBU tag sétált le a lépcsőjükön és nem ijedtek meg. Tudták miért jövök. - szinte csodálattal mondta ezeket. - Tudnak dolgokat. Segíthetik a falut. A bűnözőkből lesznek a legjobb katonák..kellenek. - Megvan! Az utolsó szót még ki se mondta, máris megbánta. Azzal, hogy elárulta, kellünk, nagy aduászt adott a kezünkbe. Talán jobban kellett volna vigyáznia.
- Most mi közöljük a feltételeket. - válaszoltam.
- Először is: Itt maradunk, ebben a házban élünk. Fizetést kapunk. Nagyot. A hétvége szabad. Hétfőn nem kelünk 9 előtt. Nem fognak minket zaklatni a ninjás bisz-bas*ukkal. Mi békés, törvénytisztelő polgárok vagyunk. És elfelejtik az összes bűnünket, tiszta lappal kezdünk. Nem foglalnak le semmit. És, nagyon kell a kardja. -  bökte oda neki Koru, majd rám nézett. Vigyorogtunk.

- Koccintsunk. - felállt a fotelből, ahol 4 órával ezelőtt Touta ült. - A balf*sz ANBU-sra, amiért mindezeket megengedte nekünk, ( bár  nem túlzok, hogy iszonyatosan nehezen  ) és hogy tisztességes fizetést kapunk. Ki gondolta volna, hogy ennek is eljön az ideje? - előhúzta a kardot a hüvelyéből, ahogyan én is, és a levegőbe tartottuk egymás mellett, és megittunk a pohárban lévő folyadék maradékát. Mind a kettő kardot megszereztük.
- A tisztességes fizetésre.

Egy év telt el a munka elkezdése óta.  ANBU tagokkal való találkozásunk után egy nappal hivatott minket a Hokage. Elbeszélgettünk, hogy milyen szerepet tölthetünk be a falu életében. Mintha csak a régi barátai lennénk, természetesen társalgott velünk, visszautasította az italt, amit magunkkal hoztunk, nevetett amikor elmondtuk, hogy megszereztük a tantokat. Pár óra alatt teljesen megkedveltem. Tudtam, hogy tisztelem. Még ha nem is ivott. Beszámolt néhány vicces esetről fontosabb személyekkel kapcsolatban, amiket elraktároztam, hátha később szükség lesz rá. Összességében kedves fickó volt, egyáltalán nem nézett le minket azért, mert mással foglalkozunk. De sajnálatot hallottam a hangjában, mintha ismerné a múltamat, honnan jövök. Vagy csak amiatt, amivé lettem? Nem tudtam biztosra. De azt tudtam, hogy érte szívesen vállalok küldetést. Talán erre vártam. Hogy ne svindliskedjek, hanem egy tisztességes munkát találjak.
De aztán rájöttem, hogy ez hatalmas baromság. Én csaló vagyok, voltam és leszek is. Magamnak és Korunak élek. Ha lesz alkalmam megszököm és annyival rövidítem meg Konohát, amennyivel csak tudom. Ez vagyok én. Egy hatalom és pénzéhes fiatalember.
Ez már a profi liga. És mi így szeretjük.

Megjegyzés(ek):
- Bocs, hogy ilyen hosszú lett, de nagyon megihletett ez a karakter.
De gondolj arra: A francba is, legalább olvastam egy jót!
- Részleteket majd még megbeszéljük.
- Talán egy-két rész(let) első ránézésre túl modernre sikeredett, de bele kell gondolni, hogy mégsem az. Mert ilyenkor is voltak csalók, csak más módszerekkel.

ELFOGADVA

Gondoltam variálok egy picit, és most az elfogadás kerül előre. Modernséget tekintve, igazából annyira nincs problémám, talán csak a " Svindler Hálózat " címszóra húztam fel a fejemet, de végül is, azt később még megtárgyalhatjuk.

Egyébként maga a sztori rendben van, nyelvtanilag is minden okés. A megszerkesztettség különösen tetszett, faszán van megoldva az egész rendszere. NJK-k is jól lettek mozgatva, nem nagyon szaporítom a szót, gratulálok hozzá! Adatlapot még valahogy megbeszéljük.