Különös dolog történt a minap. Két napja, hogy egészen pontos legyek. Pocsék idő volt aznap. Esett az eső és hideg volt. Még jó, hogy ez nem érintett engem, pont akkor töltöttem a szabadnapomat. Egyedül voltam otthon, a jó meleg otthonban. Eszem ágában sem volt kimozdulni a lakásból. Nem szeretem a hideget, főleg vizesen nem. Otthon maradtam hát, úgy döntöttem olvasok valamit. Nem mondom, hogy szeretek olvasni, nem sok könyvet olvastam el. De valamiért az ilyen esős időben mindig megjön a kedvem az olvasáshoz. Már maga az elgondolás, hogy betakarózva ülök egy fotelben, könyvet olvasva, miközben a kandalló melege felém árad, is lázba hozott. Apró szépséghibája a dolognak, hogy nincs kandalló a lakásban. De ez nem szegte kedvemet, a könyves polchoz sétáltam, az egyetlenhez, ami otthon volt és leemeltem egy könyvet. A polc a szobámba volt, ezért úgy gondoltam, hogy leheveredem az ágyra és onnan fogok olvasni. A könyvet véletlenszerűen választottam ki, nem láttam a címét, amikor leemeltem. Vastag, kék színű, keményfedelű könyv volt. Öreg könyv lehet, a borítója arról árulkodik. Kicsit kopott volt, gyűrött és szakadt, de még mindig elég strapabíró. Miután alaposabban is megvizsgáltam a könyvfedelét, a címére lettem figyelmes, valamint arra, hogy nincs író feltüntetve.” A hetedik világ” ez állt a könyv fedelén. Izgalmasnak hangzott. Nem tétováztam tovább és fellapoztam az első oldalt. „Az olvasókhoz” állt a lap közepén legfelül. Amolyan útmutatóként szolgált, bevezetés a hetedik világba, az író világába. Hosszas oldalakon ecsetelte, hogy miként jött az ötlet, hogy megírja a könyvet, mi volt a célja vele, és hogy mi az amit tudni kell a világról. Mi tagadás, érdekes volt. Hamar lekötötte a figyelmemet, olyannyira, hogy órák óta olvastam a könyvet, de csak perceknek tűnt az egész. Órákon át tartott az olvasás, akárcsak a vihar, mely még mindig nem akart szűnni. Jó pár oldalt átlapoztam már, talán az egyik legérdekesebb résznél tartottam, amikor kopogásra lettem figyelmes. Abbahagytam az olvasást, csendben ültem és vártam. Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam, előfordulhatott, hogy csak a vihar viccelt meg, egy dobozzal, faággal, vagy szemetessel, amit a falhoz csapott. Néma csend volt, csupán az esőcseppek koppanását hallottam az ablakon, ahogy egymásután csapódtak az üvegnek. Semmi. Biztos a vihar volt, gondoltam. Megemeltem a könyvet és újra magam elé tartottam. Szemeimmel azután kutattam, hogy hol hagytam abba, amikor újra kopogást hallottam. Ez biztos nem a vihar volt, állapítottam meg magamban. A könyvet összecsukva az ágy melletti éjjeliszekrényre tettem, a borítójával lefele. –Máris megyek. – kiáltottam ki a szobámból, ami alig tizenöt lépésnyire volt a bejárati ajtótól. Kinyitottam az ajtót. Egy férfi állt ott. Kék egyenruhában volt, leginkább egy postásra hasonlított. Harminc év körüli lehetett. Arca sovány volt, szemei barnák voltak, egészen sötétek. Az orra hegyes volt akár egy sasé. Az orra alatt vidáman ficánkoló bajusz volt, amely minden egyes kiejtett szónál táncolni kezdett. Egy raktárról beszélt, amelyet én bérelek. Legalábbis ő ezt állította, de én semmilyen raktárt nem bérelek, mondtam neki. Aztán elővett egy papírt, amelyen valóban az én vezetéknevem volt, és az én címem. – Tíz napja maradt, hogy befizesse a raktár bérleti jogát, vagy ki kell pakoljon onnan. – Meglepődöttségemben nem tudtam, mit mondani, hogy rendben, holnap elintézem. Aztán könnyes búcsút vettünk egymástól. Másnap, korán reggel keltem, hogy meglátogassam a „raktáramat”. A papíron szerencsére a raktár címe és száma is rajta volt. Kulcsom persze nem volt hozzá, ezért az egyik ottani dolgozó segített ki ezen a téren. Kíváncsian vártam mi lehet a raktárba, a raktárba, ami az enyém. Az ajtó lassan nyílt, és nyikorgott a rozsdától, de végül kinyílt. Egy nem túl tágas szoba tárult a szemem elé. Jobb és bal oldalt egy-egy polc állt a fal mentén, rajtuk különféle könyvekkel és dobozokkal. A polcokkal szemben, a szoba közepén egy asztal állt, alatta egy ládával. Közelebb lépve az asztalhoz, egy vörös fedelű könyvet pillantottam meg. Egy napló volt az, apám naplója. Így már minden világos, ő bérelte a raktárt, és ez itt mind az cucca. Túl kíváncsi és ideges voltam ahhoz, hogy hazavigyem a naplót és csak ott nyissam ki, ezért rögtön nekiláttam az öreg füzetnek. Semmi személyes dolog nem volt benne, azonban rengeteg más érdekes dolog. Technikák és pecsétek, különböző klánoktól. Olyan klánok voltak ezek, amelyekről még sohasem hallottam. Pár oldallal késöbb kiderült miért, már nem léteznek. Sőt, már akkor sem léteztek, amikor még apám élt. Elfeledett technikák ezek, amelyeket már senki sem használ, amelyeket nem adtak tovább. Talán én vagyok az egyetlen, aki tud erről. Nem volt kérdés, hogy tovább fogom fizetni a bérleti díjat, ki tudja mit tartalmaz a több könyv, és doboz. Na meg a láda…

/A naplóban leírt technikák családi technikákként lesz feltüntetve, így kizárólag én leszek, aki használhatja ezeket, illetve, akinek megtanítom./

A vörös napló

Egy újabb nap telt el az események óta, egy álmatlan éjszakával. Nem tudtam aludni, egész éjjel a naplót bújtam, úgy ahogy a könyvet aznap korábban. Valami nem stimmel ezzel a naplóval. Az első tíz oldalon kívül sehol sincs írás. De a könyv minden lapja, az elsőtől az utolsóig mind ugyanolyan gyűrött, kifakult, széthajtogatott, hogy arra engedne következtetni, bizony arra a lapokra is voltak írva. De írásnak nyoma sincs. Kitörölni sem törölték ki az írást, az meglátszana a papíron, de ezen semmi sem látszik. Sokáig gondolkodtam rajta vajon mi történhetett az írással, ha volt egyáltalán. De nem jöttem rá. Aznap nem. Másnap reggel, néhány óra alvás után újra nekiálltam a naplónak. Egy igazán furcsa dologra lettem figyelmes. Pecsétekre. Az üres lapok sarkába pecsétek voltak. Tegnap is láttam őket, de azt hittem az minden oldalon van, és valami szimbólum. Tévedtem. Az első tíz oldalon, ahol található írás, nem voltak jelen ezek a pecsétek. Vicces, ott volt végig a szemem előtt a megoldás, az első tíz oldalon pecsét technikákról beszélt apám, és arról, hogyan kell feloldani néhányat. Köztük lehet az is, amelyikkel feloldhatom a könyvben lévőeket. De ennek még nem jött el az ideje. Hiszem, hogy apám azért pecsételte le a többi oldalt, hogy fokozatosan tanuljam meg a technikákat. Így hát elsődleges célom az első oldalakban szereplő pecsétjutsuk megtanulása.

 + 2 pont ( Hayate, 05.07.2013 ) 

Alig egy hét telt el a raktáros eset óta. Akkor egy mérföldkőhöz érkeztem. A naplóban leírt technikák, a raktárban porosodó holmik, amelyeket még mindig nem néztem át, hozzásegítenek, hogy újabb szintre lépjek. De mi van, ha azt mondom, nem ez volt a legegetrengetőbb dolog, ami történt velem? Mi van, ha azt mondom, egy hét alatt újabb mérföldkőhöz érkeztem? Nehéz elhinni, de így van. Megtehetném, hogy pár mondatban összefoglaljam az egészet. De az nem adná vissza teljességgel a történetet, nem úgy ahogy az tényleg történt, hiányoznának belőle az apró részletek. S ha valamit megtanultam az utóbbi napokban, az az, hogy mindig a részletek számítanak, a legapróbb részletek. Amiről mesélni fogok, két napja történt. De máig pontosan emlékszem minden apró dologra. Ó, hogy is lehetne elfelejteni, ilyet nem mindennap lát az ember.
Egy átlagos napnak indult. Semmivel nem tűnt másabbnak az eddigieknél. A nap felkelt, az ég kék volt, emberek az utcákon, ki-ki végezve a saját dolgát, egyszóval tényleg minden olyan volt, mint eddig. Kivéve egy dolgot, hónap vége volt. A hónap vége pedig mindig egybeesett a számlabefizetéssel. Ez alól én sem voltam, s nem is leszek kivétel. Felkerekedtem hát, s még a nap korai szakaszában útnak eredtem, hogy elintézem, az elintéznivalót. Azért választottam ezt a korai órát, mert ilyenkor még kevesen vannak a postán, mindenki dolgozik. A postán szoktam feladni a befizetendő összeget, így egy helyen elintézhetem a dolgot. Nem kell a falu különböző pontjaira rohangálnom. A postánál, ahogy sejtettem is, kevesen voltak. Igaz, még így is sorba kellett állnom, négy ember erejéig. A kiszolgálás gyors volt és zökkenőmentes, nem is kellett tíz percnél tovább várnom. Ami valljuk be, kevésnek számít, ha az ember hivatalos helyen várakozik. Aztán amikor odakerültem, nos, nem volt változás. Ugyanolyan gyorsan és simán mentek a dolgok. Két perc alatt megvoltunk az egésszel, s még a hölgy is igencsak kedves volt, akihez kerültem. Jövő hónapban, ha jövök, biztos megint hozzá fogok sorba állni. De minekután elrendeztem mindent, nem volt okom tovább maradni. A posta épületét magam mögött tudva, ismét Konoha nyüzsgő utcáin találtam magam. Aki pedig Konohai, annak mondanom sem kell, hogy a posta környéke, illetve az épülettel szemben lévő utca az egyik legforgalmasabb hely. Én pedig pont ezen az utcán futottam össze, szó szerint, valakivel, aki miatt tollat ragadtam és lejegyeztem ezt a napot. Az említett járókelő egy férfi volt, nagyjából negyvenéves körüli. Kalapot hordott és esőkabátot, na meg néhány könyvet, amit sikeresen kivertem a kezéből. –Elnézést, nem akartam, az én hibám volt. – kértem tőle bocsánatot azonnal és lehajoltam, hogy segítsek felvenni a mázsás, vastag könyveket. Szerencsére nem haragudott, sőt, legyintet egyet, majd mosolyogva rám nézve, a következőket mondta. – Semmi baj. Különben is az én hibám. Nem néztem a lábam elé, az embereket figyeltem.
-Miért figyelte őket? – kérdeztem tőle gondolkodás nélkül, amit azon nyomban meg is bántam. Mégis milyen jogon vonom kérdőre, még tolakodásnak veszi a végén. A férfi azonban újfent meglepetést okozott.
– Örülök fiam, hogy ezt megkérdezted. Így elmondhatom, mivel foglalkozom, s nem fogsz valami örültnek nézni, aki másokat figyel.
Való igaz, könnyen örültnek, de legalábbis bolondnak nézhetik az embert, aki ilyen kijelentést tesz. Valamiért bennem ez mégsem merült fel.
- Ha nem veszi tolakodásnak. – szólaltam meg – elárulná, miért van magán esőkabát, amikor hétágra süt a nap?
- Mi sem természetesebb ennél, húsz perc múlva esni fog. – válaszolta nevetve.
Tudjátok mi a fura? Még ezek után sem néztem bolondnak, bár hinni nem hittem neki.
-Ugyan dehogy, foga… - mondtam volna, de akkor félbeszakított.
- Akkor legyen 50 Ryo, de csak a fogadás kedvéért.
- Legyen. – vágtam rá azonnal – De mégis mitől ilyen biztos benne?
- Mindjárt elmagyarázom, csak előbb ezeket beviszem.
*A könyvekre célzott, amelyeket kivertem a kezéből, s most újra ott voltak a kezében. A postára ment velük. Nem mentem utána, így nem tudom mit csinált velük, de hamar végzett.
-Lássuk csak. – mondta, és tenyerét dörzsölve arca előtt, néha bele-bel fújva, ide-oda tekintgetett – nem, nem, nem, talán, á igen, az jó lesz. Kövess!
Mondta, és megragadva karomat, az egyik étterem teraszához cipelt, ahol végül helyet foglaltunk az egyik asztalnál.
- Mit mondanál, ha azt mondanám, hogy mindenkiről meg tudom mondani, mivel foglalkozik, mi a hobbija, milyen a családi állapota, egyszóval mindent, amire kíváncsi vagy. S pusztán megfigyeléssel, anélkül, hogy bármit beszélgetnék az illetővel.
- Azt hogy, lehetetlen?
- Rendben. Azzal gondolom egyet értesz, hogy nem ismerhetek mindenkit Konohából, s főképp azt nem tudhatom, hogy mivel foglalkozik. Az ajánlatom tehát, hogy nézzél ki egy embert a tömegből, és elmondok mindent róla, amit egyszeri megfigyeléssel megtudok róla.
- Őőő, rendben. – mondtam, nem túl határozottan neki, na mostmár én is bolondnak néztem. – Legyen az a lány ott, a fehér felsőben, fekete szoknyába.  
- Igen, látom. Nagyszerű választás. Fiatal lány, húsz-huszonegy éves, de inkább huszonegy. Van egy barátja, akivel nem jön ki jól mostanában. Pincérnőként dolgozik, emellett tanul, s hétvégenként gyerekekre vigyáz. És nem mellesleg Katsuminak hívják. – fejezte be mondanivalóját, majd rám nézve elégedetten vigyorgott.
- Nem, ezt nem adja be nekem. Tegyük fel, hogy minden igaz, amit elmondott róla. De akkor sem mondhatja meg a nevét, csupán megfigyelésből.
- Ügyes, nagyon ügyes. Jó, tényleg csaltam egy kicsit. – mondta, s előrehajolt – Amit elmondtam róla, az mind igaz, még a neve is. Hogy honnan tudom? Pont ebben az étteremben dolgozik, az előbb ő szolgált ki és beszédbe elegyedtünk, innen tudom mindezt.
- Tudtam, szóval csak kitalálta ezt az egész „mutass rá valakire, megmondom ki ő” dolgot.
- Nem, azt egy szóval sem állítottam. Tényleg képes vagyok erre. Csak bökj rá még egyszer valakire.
- Legyen. – feleltem neki, ezek után mindent megért nekem, hogy felsülni lássam az öreget, igyekeztem is egy nehéz célpontot választani. – Mit szólna hozzá? – és egy férfire mutattam.
Látszólag azonos korban lehetett a velem szembeülővel. Kék nadrágot viselt, fehér inget és egy sötétbarna kötényt.
-Na lássuk csak. – mondta és elhallgatott.
Ujjhegyeit egymáshoz érintve, az asztalon könyökölve ült ott és nézte a férfit. Arca komor volt, egy másodperc alatt eltűnt róla minden érzelem, még talán levegőt sem vett. Esküszöm, olyan volt, mintha egy elő szoborral ültem volna szembe. Aztán elmosolyodott, egy apró kis sunyi vigyor jelent meg az arcán. Szemei, melyek egész idáig a férfit követték, egyszerre rám szegeződtek. Tudtam, hogy izgatott volt, de mégis, az arcán ebből semmi sem látszott.
-Férfi, negyven év körüli. Foglalkozását tekintve asztalos. Van egy felesége és két gyermeke. Mindkettő lány, egy-két év lehet a különbség a két lány között. Saját műhelyet üzemeltet, és egészen jól megy neki. Nagyjából ennyi. Ahhoz, hogy tudjak mondani, közelebb kellene mennem.
- Aha, és ezeket honnan veszi? – kérdeztem.
- Csak figyelj. Ami elsőnek a kötény szúrt szemet. Egy vonalzó sarka lóg ki az egyik zsebből. Ez persze még nem elég magyarázat arra, hogy asztalos. De ha megnézed az ing gallérját, s magát a kötényt, akkor észrevehetsz némi forgácsot rajta. A műhely ahol dolgozik az övé, ha egy sima munkás lenne, akkor nem járkálna az utcán a nap ezen időpontjában. De itt van, eszerint ő választja meg mikor, hagyja ott a munkáját, ha más dolga akadna. Ez egyben feltételezi, hogy jól megy az üzlet. Ha rosszul menne, akkor most is dolgozna, hogy fellendítse valahogy a helyet. S itt jön képbe megint a kötény. Csak nézz rá, minőségi anyagból készült, strapabíró varrásokkal, egyedi zsebekkel. Vagyis csináltatta magának. Egy egyszerű munkás nem költi erre a pénzét.
- Igen, ez eddig logikusnak hangzik, tényleg pofonegyszerű rájönni. De mi van a két lányával?
- Nézd meg a bal karját. Egy tetoválás van az alkarján, pont ott ahol fel van gyűrve az ingujja. Két név van odatetoválva, két lány név. A nevek nem egyszerre kerültek fel, jól látni, hogy az egyik kopottabb a másiknál, de nem sokkal. Innen vettem, hogy pár év különbség lehet köztük. Jogosan tehetnéd fel a kérdést, honnan tudom, hogy nem a feleségéé az egyik név. Biztosra én sem tudom, de az ember csak olyan emberek nevét vési fel a testére, akiket mindig is szeretni fog. A feleségéből kiszerethet, elválhat tőle. De a gyerekeit mindig is szeretni fogja. Nos, mit szólsz? – kérdezte láthatóan boldogan, most megfogott.
- É-én, de mégis hogy? Én is láttam, amit maga, de mégsem tudtam volna ezeket megmondani. Először nem értettem, honnan veszi ezeket a dolgokat. De miután elmondta, pofonegyszerűnek tűnt az egész.
- Fordítsunk a dolgon. Én válaszok embert, s te mesélsz róla. Legyen, mondjuk az az ember, ott a sarkon.
Látva a módszert, hogy használták előttem, úgy hittem nem vágtam nagy fába a fejszémet. A sarok irányába néztem. Hamar kiszúrtam az említett férfit. Egyedül állt ott, egy papírt szorítva a kezében, hóna alatt egy könyvet. Másik kezében egy szatyor volt, amelyből egy csörgő és valamilyen zöldségféle kandikált ki. Az öltözéke fekete volt, fekete cipő, fekete nadrág, fekete felső.
-Akkor kezdem. – szólaltam meg, amire csak intett egyet a velem szembeülő, tessék csak. – Elsőre azt mondanám, hogy van egy felesége.
- Nem, özvegy. - vágott közbe.
- Jó, akkor van egy gyereke.
- Gyerekei. – vágott ismét közbe.
- Na persze… Foglalkozását tekintve… nos, nem tudom.
- Az ANBU tagja volt, nemrég szerelt le.
- Ugyan már, honnan veszi ezeket? – kérdeztem tőle némileg ingerülten, amin magam is meglepődtem, nem szoktam felhúzni magam.
-A gyászruháján látni, hogy nagyon közeli hozzátartozóját veszítette el. Mivel ő maga vásárol be, valószínűleg a feleségét. Gyerekholmikat vásárolt, láthatod. Csörgőt is, tehát egészen apró gyereke is van. Az felesége valószínűleg belehalt a szülésbe. De egy képeskönyv is van a hóna alatt, vagyis egy nagyobbacska gyerekről is gondoskodnia kell.
- És az ANBU? Azt honnan vette?
- Azt, hogy nem rég szerelt le, az bizonyítja, hogy olyan cipőt hord a lábán, amit ANBU-sok kapnak. De még nem volt ideje visszaadni. Továbbá az arcán is látni, hogy némileg világosabb a bőrszíne ott, mint a teste többi részén. Az álarctól van, ott nem érte őt olyan gyakran a nap.
- Ez hihetetlen. – állapítottam meg. – Most, hogy megint elmondta, ismét pofonegyszerűnek tűnt. Láttam, amit maga, de mégsem állt össze.
- Emiatt ne búslakodj. Senki sem képes utánam csinálni ezt, anélkül, hogy megtanulná. Én is tanultam. Bár inkább kifejlesztettem ezt az adottságot, nekem nem volt mesterem, aki megtanítsa.
- Miért, kinek volt?
- Senkinek. – mondta unott hangon, s felém fordult. – De neked lesz. Egy hét múlva, Konoha falain kívül, az erdőben.
Abban a pillanatban nem jutottam szóhoz. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom neki. Csináltam volna úgy, mint egy öt éves, aki nyalókát kap? Ugrottam volna a nyakába és kiabáltam volna, hogy „köszönöm, köszönöm”? Tényleg nem jutottam szóhoz. De tudtam, hogy mondanom kell valamit, ezért elhatároztam, hogy mit fogok mondani, amikor is hatalmas dörgött az ég. A hatalmas robajt hallva hátra fordultam, ahonnan a hang is jött.
- Nahát, igaza vo… - mondtam volna neki, de mire visszafordultam már hűlt helye volt.

+2 Pont (Bee, 12.08.2013)